Az áldozathibáztatók bűnrészesek

Minek marad?! - Mert ezt kérdezik legtöbben, számonkérnek ahelyett, hogy segítenének!

A házasság csak addig szent, a két szülő együtt maradása csak addig a gyerek érdeke, amíg kölcsönös tiszteleten és szereteten alapszik. A veszekedés nem lehet mindennapos, a vita megoldása nem lehet erőszakos. Az ilyen helyzet válságot jelez. Egyetlen gyermeknek sem érdeke, hogy egy bántalmazó szülővel éljen együtt. A társadalom (és az általa fenntartott hatóságok) feladata a bántalmazott fél (szülő és gyermek) AZONNALI védelme, támogatása LENNE. Miért hagyja? Miért szült neki? Minek ment hozzá, ha "ilyen"? Mert NEM VOLT MINDIG ILYEN! Mert ezek az ún. emberek kiváló manipulátorok, megjátsszák magukat a kapcsolat elején, és szabályosan függővé teszik maguktól az áldozatot előbb érzelmileg, aztán szexuálisan, majd anyagilag. Direkt nem írok nemeket, mert bizony van nő is, aki játszmázik, és első sorban érzelmileg bántalmazza a férfit. Ismerek olyan édesapát, aki egyedül neveli a kislányát, miután "anyuka" megszurkálta mindkettőt (mellesleg egyetemet végzett, fehér nő - sajnos a sztereotípiák miatt ezt ki kell emelnem: a családon belüli erőszak ugyanúgy jelen van a megyeszékhelyi főorvos házaspár – true story – esetében, mint a nógrádi faluvégen, a putrisoron). De tény, hogy a bántalmazók túlnyomó többsége férfi.

Először megismerkednek. Minden idilli. A nárcisztikus (mert minden bántalmazó az) a legszebb, legintenzívebb szerelmet adja, mint a mesében. Ekkor alakul ki a függőség: 0-24-es imádat, rajongás a későbbi bántalmazó részéről, ami olyan szerotoninkiöntést eredményez az áldozat agyában, amely erősebb drog, mint a kokain. És ezt ingyen adja a beetetés időszakában a későbbi bántalmazó. Majd nagyon nagy árat kér, és annak reményében, hogy még kap ebből a csodából az áldozat, mindent eltűr. Hát ezért hagyja igazából, ez a lényeg. Az elején minden gyönyörű. Túl szép, hogy igaz legyen, de csak később derül ki, hogy nem is igaz. Az áldozat nem sejt semmit. Valószínűleg diszfunkcionális családban nőtt fel, ahol egyik szülője vagy nagyszülője bántalmazó volt, emiatt kialakult nála egy csökkent önértékelés, és az ún. ismétlési kényszer: mindig meg akart felelni annak a szülőnek/nagyszülőnek, akinek nem lehetett, mert önző volt, képtelen a szeretetre, és egyetlen öröme mások szenvedése által a saját hatalmának megélése volt. De a gyerek felnőve csakazértis jó akar lenni, megélni milyen az igazi szeretet. Nem tűnik fel neki, hogy rángatják, hogy a semmiért lehordják, hogy teljes kontroll alá vonják: ismerős neki ez, a szülője is így bánt vele, nem is tudja, hogy ez nem normális.

Biztosan csak aggódik, jót akar, hiszen annyira szeret! – Nem. Az aggodalom nem jelent totális kontrollt, féltékenységi jeleneteket. A szeretet nem azt jelenti, hogy nem enged el a barátaiddal (mert engedélyt kérsz áldozatként, hiszen nem vagy felnőtt, ugyanaz a kisgyerek vagy, aki kiszolgáltatott volt a szülőnek/nagyszülőnek érzelmileg, és SOHA nem tudott megfelelni). Az áldozathibáztatók ott tévednek, hogy azt hiszik, az áldozatnak volt szabad akarata. Nem. Az áldozat belül kisgyerek, és elhiszi, hogy a bántalmazója szereti, mert el akarja hinni. Meg akarja oldani, amit gyerekként a szülővel/nagyszülővel szemben nem tudott, és újra és újra ilyen "erős egyéniséget" választ, aki elhiteti vele, hogy ő gyenge, őt mindenki utálja, őt meg kell védeni, neki mindenki rosszat akar. Pedig ez fordítva van: az áldozat az, aki nagyon erős, és túl sokáig: elviseli a változó szabályrendszert, aknamezőkön lépdel minden pillanatban, sosem tudja, mikor robban a párja. És a bántalmazó grandiózus maszkja mögött egy nyomorult senki lakik, aki önmagát is gyűlöli, és nagyon gyenge. Aki bántalmaz másokat - verbálisan vagy fizikailag - mindig nagyon gyenge!

Az áldozatnak egy idő után nincsenek barátai, hiszen mindenkit elmart a párja, aki elhitette vele, hogy őt senki nem szereti a bántalmazó partneren kívül. Egyedül van. A családjával sem tarthatja a kapcsolatot sokszor, mert "anyád gyűlöl MINKET, sosem szeretett téged" - és sajnos sokszor ez stimmel is, ha a bántalmazó szülő éppen az anya volt gyerekként. Az áldozat - miután regrediált, gyermeki énképpel rendelkezik, "gazdát cserél", és feltétlenül bízik a partnerben, hiszen egyszer olyan szép volt minden, ő annyira szereti, csak ma rossz nap van, "biztos én vagyok a hibás". És mindig ő veszi fel a felelősséget, ő érez szégyent, ő érez bűntudatot, ha "kap". Ha kifesti magát nőként? "Kinek akarsz tetszeni?" Ugyanez már egy normális ruháért is, néha egy pofon kíséretében. Ha látsz egy párt, ahol a nő pár év alatt teljesen tönkrement, tudd, hogy ez a háttér! Nem adHAT magára, mert azzal a partner haragját vonja a fejére. A partner ezzel párhuzamosan panaszkodik a szeretőinek, hogy "látod, milyen igénytelen lett"... Ez IS a játszma része. A bántalmazott szürke és félszeg lesz, a szakmai sikereit a nárcisztikus személyes sértésnek veszi.

Nagyon sok nőgyógyászati, autoimmun és daganatos betegség eredője az évekig tartó abúzus következtében megemelkedett kortizol (stresszhormon) szint. Ez rombolja az agyat is, emiatt az áldozat szabályosan meghülyül, és amikor hisztérikus lesz, az agresszor még őt mutogatja, hogy "nézzétek, nem normális", és amikor már teljesen kicsinálta, elhagyja, és viszi a vagyont és a gyereket is. Nagyon sokszor! Mivel csak MRI-vel lehet normálisan diagnosztizálni, de az nem kötelező, simán manipulálja a hatóságot, a bíróságot, a környezetet. Rengeteg ilyet láttam.

Az áldozat a hatóságokra nem számíthat egy olyan országban, amelynek alapvető értékrendje az áldozathibáztatás. A civil szervezetek, a nőket segítő egyesületek "sorosisták", mert ugye a NER a nárcisztikus pszichopaták együttműködési rendszere. Nem csak én mondom, hanem pszichiáterek. A vak komondorok országában a verést a megvert megérdemelte a társadalom szerint. NEM! Senki nem érdemel semmilyen erőszakot! Az áldozatot lehet és kell is kezelni, kell a pszichoterápia, mert gyógyítani kell a sebeit. Az agresszort nincs értelmi kezelni, mert sosem fog megváltozni. Agyi strukturális deformitás miatt ilyen ugyanis. Nincs benne együttérzés. Ideig-óráig megjátssza, hogy rendes, hogy megjavul, de szüksége van arra, hogy szenvedni lássa a partnerét, ettől érzi magát jól, ez az ő "üzemanyaga", ettől működik: az érzelemmel átitatott figyelemtől.

Tehát ne számonkérj egy bántalmazott embert, hanem gondolkodj el, és azt kérdezd meg tőle: hogyan tudok segíteni? Ne csodálkozz, ha az ún. Stockholm-szindróma miatt a bántalmazót védi! Ez is természetes. Ehhez kell a szakember: vissza kell mosni az áldozat agyát. Az enyémet is vissza kellett, nekem is meg kellett tanulni a szilárd határok felállítását, és nálam működik a poszttraumás növekedés. Nem mindenkinél működik. Ezért nagyon fontos, hogy a társadalom támogassa az áldozatokat, és ők számíthassanak ránk! Segíts, ne gúnyolj, ne hibáztass!

Bálint Natália

A cikkhez ITT tudsz hozzászólni. (kattints!)