Szünidei élményeim, avagy két hét Magyarországon

Mint régen az iskolában, én is megírom a Szünidei élményeim című fogalmazást. Jövő héten három este játszom a színházban, szombaton koncertezünk, így lehet, hogy ezzel kell beérnetek egy időre. De legalább nem leszek rövid, hogy meglegyen annak is az öröme, aki azért nem olvas, mert "hosszú", és ezt le is szeretné írni, mert – maradva az iskolai párhuzamnál – a padból kiesve kívánja jelezni, hogy ő az, akinek a háromszavas propagandát gyártják. Sebaj. Aki viszont szeret olvasni, annak szívesen írok. 

Vasárnapra

Visszatértünk. Nagyon jó út volt, dugók és balesetek nélkül, pedig végig szakadt vagy az eső vagy a hó. Este hatkor indultunk Zalából, éjjel fél háromra értünk Stuttgartba. Mert képtelen voltam összeszedni magam, pakolni, takarítani. Meg persze a szüleimtől is nehéz volt elszakadni, két hete minden este együtt voltunk, sokszor napközben is. Ilyenkor mi visszük a fél életünket: nálunk van a stúdió, mert hát két live streamünk is volt ezidő alatt (egy az én, egy a férjem maradék, oroszul beszélő közönségének). Hála Istennek már rá tudtam beszélni Evgenyt, hogy zongorából érje be az én régebbimmel, ami otthon van, ne cipeljük az övét ide-oda. De persze ajándékok oda karácsonyra, illetve onnan, amiket kaptunk. És a cicák. Akik amúgy nagyon jól viselik az utat. Tapasztalt utazómacskák.

Mindig jobban fáj a hazám állapota, bármikor hazamegyek. Most ráadásul voltunk sok helyen, találkoztam sok emberrel, barátnőkkel, ismerősökkel. A szüleimet elvittük Bécsbe operába, majd három nappal később Budapestre. Volt tehát kontraszt. Ők most szembesültek azzal, mit élünk át, ahogy átlépjük a határt hazafelé: az utak tele kátyúkkal, de legalább az utolsó 130 km-en, ahol amúgy sincs pálya, csak vadak meg falvak, 750 km után sem alszunk el. De ez a kisebb baj. Sebességcsökkentéssel kiküszöbölhető a vesekőelhajtás és a tengelytörés. Viszont az, hogy komplett magyar falvak funkcionálnak szemétégetőkként, botrány. 2023-ban/'24-ben olyan nyálkahártyairritációt okozó szmog terjeng, mert az embereknek nincs pénzük sem rendes tüzelőre, sem gázzal fűteni, hogy a karcinogén füsttől nem csoda, hogy rákhalálozásban is vezető pozícióban vagyunk, nem csak alkoholizmusban.

Budapestet azonban továbbra is imádom. 8 évig éltem ott, és még mindig képes vagyok jelen időben beszélni arról az időszakról. Pedig van baj ott is, és nem csak a felháborító közlekedési morálról és magáról a város közlekedésszervezéséről beszélek. December 28-án, amíg mi a szüleimmel színházban voltunk (erről később külön cikkben, mert fantasztikus volt a darab), a magyarul nem beszélő férjem egyszerűen nem talált esti programot. Egy kétmilliós városban. Szeretett volna egy gyógyfürdőbe bejutni, de valamennyi bezár legkésőbb este 7-kor. Ami meg nem, oda meg már nem fért be, mert limitált a létszám. A kávézóban nem szolgálták ki, mert "lekapcsolták a kávégépet": este hatkor. Az étterembe velünk akart jönni, nem akart enni korábban. Az előadás 21:30-kor ért véget, mire kikeveredtünk a színházból 22 óra lett. Még szerencse, hogy nem vettem készpénznek a szemközti étterem 23 óráig tartó nyitvatartását, hanem előadás előtt beszaladtam, hogy rákérdezzek: kiszolgálnak-e még négy embert 21:45 körül? A válasz: a konyha 21:30-kor zár. Tessék? Budapest szívében?! Igen. Megrendeltem hát előre a vacsorát, így az, mire átértünk, igaz, hogy hidegen, de ott volt. Hozzáteszem, hogy jöttek még más vendégek is, őket elküldték, mert hát zárva a konyha.

Hazafelé arról beszéltünk, hogy az az este, úgy is, hogy a férjem "csak" sétált, és az ingyen van, elvitt csaknem egy átlag (valódi átlag, nem a propagandában szereplő) nyugdíjat. Pedig semmi luxus nem volt benne: három színházjegy és négy szerény vacsora egy közepes étteremben, drága italok és desszertek nélkül. No meg 410 km autóval, pályán. Ez nem szabadna, hogy luxusnak számítson, de a legtöbb magyar embernek elérhetetlen, évente egyszer is, nemhogy rendszeresen. És ez baromira nincs rendben.

Ezen a napon tetőzött a Duna, szerencsére a férjem minden iránt érdeklődik, így gyalogolt egy tízest, felment a Citadellára, aztán le a rakpartra, megnézni a Dunát. Ami – ahogy József Attila írta – zavaros volt és nagy. Bölcs ezúttal nem, mert akkor felcsapott volna a Parlamentbe, és kinyalábolta volna belőle az oda nem valót, hogy aztán üledékként kivesse magából valahol, ahol kevésbé van útban, és biomasszaként hasznosulhat az édes anyaföldben.

Két csodálatos programunk is volt ugyanakkor. Az egyik, hogy felénk járt Bruti és párja, Papp Tímea képzőművész, akikkel Deák Ferenc kúriáját néztük meg, és istenieket beszélgettünk. A másik nagyon jó élményünk pedig Bük volt. Mivel Kehidakustányban, ahol a szüleim élnek, be nem teszem a lábam a hotel fürdőjébe, kerestünk egy nem túl távoli célpontot. Bükön amatőr énekesként rengeteget léptem fel, szilveszterekkor szállodákban hakniztunk húszévesen, de az ottani fürdő újként hatott. És mondhatom: megérte kifizetni a horribilis belépőt. Leszámítva persze a szaunakultúrát, de azt már megszoktam, hogy Magyarországon nincs. Nekem sem volt, amíg nem láttam Németországban.

De az is megfizethetetlen, és ha nincs ünnepi, hosszabbított nyitvatartás, akkor este 6-kor kirúgják az embert hétköznap. Most este 7-ig maradhattunk. Életemben másodszor fordult elő, hogy konkrétan bealudtam a vízben. Makón és most, Bükön. A kültéri medencéből megnéztük a naplementét, friss volt a levegő, meleg a víz, és hát én felfeküdtem lebegni, a férjem pedig annyit látott, hogy csak az orrom látszik ki a vízből, és sodor lassan az áramlat, majd fél óra múltán felébredek, mert belement a víz az orromba. Még a szemem is víz alatt volt, ráadásul álmodtam is. Eszméletlen nyugtató hatása van a büki víznek. Viszont a szaunaprogram külön fizetős, bejutni délután már nem lehet, mert elfogynak a jegyek, ahogy feljebb írtam. Nincs kultúra, pedig hatalmas piktogramok jelzik, hogy csendet kérünk, az emberek – tisztelet a kivételnek – a deszkára csöpögnek, nem terítenek maguk alá szaunakendőt vagy lepedőt (igaz, az a vékony izé, amit adnak, nem oszt, nem szoroz, és rajtunk kívül senkinél nem volt speciális szaunatörölköző vagy szaunaruha). Persze ha két ember bejön, mindenképpen ott kell megdumálni bármit is, lehetőleg suttogva, mert az még zavaróbb. Ha meg akarsz inni egy sört, két lehetőséged van: vagy az olajszagú kantin, vagy a kávézó. Előbbibe be sem mentünk, utóbbiban Csíki sört csapolnak, 4 decit 1400 forintért. A szaunás napi belépő kettőnknek 21 ezer forint volt. Ez szégyen.

Összehasonlításként: a sokkal magasabb színvonalú szolgáltatást nyújtó stuttgarti Leuzéban, ami este 23 óráig van nyitva a hét négy napján (szerdától szombatig), és 21 óráig vasárnaptól keddig, 20 euró egy szaunás napijegy, és vannak kétórás jegyek is. A jövedelmi viszonyokat pedig ne említsük! No de mégis azt kell mondjam, hogy a büki víz világbajnok. Aki megengedheti magának, ne hagyja ki!

Összességében a szívem szakad meg a hazámért. Megy a nagy propaganda, a "wow Hungary", de már nincs semmi, amire rámutathatnék, és mondhatnám külföldi barátaimnak, hogy na ezt csak Magyarországon kapod meg. Pedig egy időben melldöngetősen büszke voltam a fürdőinkre. No de maga a víz még nem érdem, hanem adottság. Az pedig, hogy mennyiért adják a lehetőséget, hogy fürödj benne, bicskanyitogató. Visszatértünk tehát. Hiányozni fog a saját nyelven való kommunikáció, és a büki víz is. Ezentúl ha tehetem, elmegyek oda. Évente háromszor, amikor hazamegyek. Igaz, vettem éves pályamatricát Ausztriára (96 euró volt), tehát legalább ötször kell mennem hosszabban, mint 10 nap, hogy megérje. ez volt részemről az optimizmus. Szeretnék Budapesten lófrálni céltalanul, színházba járni, találkozni barátokkal, ismerősökkel. Szeretném szeretni az otthon töltött időt, de ehhez mindenképpen kell a családom és a barátaim társasága. Nélkülük nem lenne motivációm hazamenni, és ebbe a felismerésbe beleszakad a szívem. Meg abba is, hogy nem írhatom le azt, ami itt probléma, pedig van ám bőven, de ha írok róla, egyből kiforgatja a Mandiner. Persze tudom, maradjak is itt! Nyugi, maradok. Meg még úgy egymillióan... És nem, nem csak azért, mert otthon nem kell a tudásuk, tehetségük, vagy mert itt vagy még nyugatabbra jobban keresnek. Egyszerűen a levegő tisztább. Mert többségében nem szeméttel fűtenek, és nem propagandával táplálkoznak.

Bálint Natália